Az átszállásig minden rendben ment, Párizsban megtalálta a megfelelő járatot is, noha kissé zavaros volt az egész repülőtér, buszra kellett szállnia, és nem volt benne biztos, hogy a megfelelő buszt választotta ki, de végül ott kötött ki, ahol kellett. Zuhogott az eső, az üvegtetőn keményen koppantak az esőcseppek, és patakokban folytak le a földig az üvegfalakon. Minden hűvösnek tűnt, főleg a meleg portugál tavasz után. Mikor odaért a megfelelő kapuhoz, még alig lézengett ott valaki, 2 órája volt az átszállásra, csak lassan gyűltek össze az utasok. Megpróbált olvasni, de nem nagyon ment, újra és újra becsukta a könyvet és csak nézte az esőt, vagy a körülötte nyüzsgőket, persze magyarok is voltak köztük. 

Carlos járt a fejében, vajon azt várja majd, hogy meghívja magához lakni? És vajon ő szeretne vele együtt lakni? Nem, Carlos biztosan nem vár ilyesmit, nem ebben a fázisban. Ki tudja, mi lesz addig, lehet, hogy még valaki olyan is akad, akivel hosszabb távon együtt tud maradni, lemondva a kalandozásról, Mártonról, az esetleg felbukkanó Diogóról - akinek első szavára még mindig ugrana... 

Pedig nem kéne. Mit vár önmagától? Valójában mindvégig azt várta, hogy végre megállapodhasson? Carlos még mindig ezt a lehetőséget jelentheti? Akit őszig talonban tarthat, ha addig nem jön össze valami érdekesebb? Igen, meglehet, emiatt örült annyira a hírnek: a jövő, a relatíve közeljövő nem tűnik annyira üresnek és strukturálatlannak, ugyanakkor épp elég messze van ahhoz, hogy ne kelljen döntést hoznia - például abban a kérdésben, hogy meghívja-e magához lakni. Esetleg akár olyan alapon, hogy olykor szex is lehet, de nem tartoznak egymásnak semmivel. Ki-ki szabadon garázdálkodhat. Á, Carlos nem bírná úgysem. Másfajta személyiség kell hozzá, talán idősebbnek is kell lennie az illetőnek. Lehet, hogy a saját korosztályában sose fog olyat találni, aki ennek az elvárásnak megfelel. De miért is kéne, hogy ez elvárás legyen? Csak nem jutott addig, hogy már teljességgel képtelen elképzelni olyan kapcsolatot, amelyben nincs kikacsintás és nincs félrelépés? Vajon tényleg eljutott eddig, vagy csak védekezésből gondolja, hogy ez a jó megoldás? 

A krimiben, amelyet olvasott, éppen egy ilyen nőről volt szó, jóllehet a negyvenes éveiben járt már, de bejáratott rendszere volt arra, hogy mindig legyen egy aktuális, egy jövendőbeli és egy talonban lévő régi szeretője. A nyomozók szörnyülködve konstatálták, hogy a nő hány férfivel állt kapcsolatban - de ebbe a szörnyülködésbe némi irigység is vegyült. Úgy kell csinálni, ahogy a férfiak - mondta egyikük. De persze a férfiak nagy része sem csinálta így - főleg nem ilyen módszeresen. 

Közben elérkezett a beszállás ideje, de nem volt mozgás a kapunál. Többen járkáltak nyugtalanul fel s alá, kérdezgették egymást. Volt, aki odasétált a szomszéd kapuhoz, mert ott már szedegették az utasoktól a beszállókártyákat, de az alkalmazottak csak a vállukat vonogatták. Ahogy közeledett az indulás ideje, úgy lett egyre idegesebb a hangulat, tapintható volt a feszültség. Végül 10 perccel a hivatalos idő előtt megjelent egy légikísérő, és bejelentette, először franciául, majd angolul, hogy legalább két órát kell még várniuk az indulásra, addig nyugodtan egyenek-igyanak. Műszaki okokra hivatkozott. Mindenkinek járt egy kis étkezési jegy, amelyet be lehetett váltani valamelyik közeli büfében. Senki nem örült a kényszerpihenőnek, de szépen sorbaálltak a jegyért. Viki szokása szerint kimaradt a tülekedésből, így utoljára maradt, gondolta, sietni aztán végképp nem siet sehová. Mikor átvette a jegyet, egy férfi ért mellé, úgy lihegett, mint aki egész eddig futott, nyilván azt gondolta, hogy mindjárt lekési a gépét, mert éppen indulási idő lett volna. Bár időközben a központi hangosbemondó is közölte a reptéren kószáló utasokkal, hogy a járat két órát késik, a jelek szerint ez elkerülte a figyelmét. 

A dolog gyorsan tisztázódott, a férfi pár szót váltott a légikísérővel, aztán kissé színpadiasan a homlokára csapott és nevetett. Úgy ötvenes lehetett, tagbaszakadt, de nem kövér, jól leizzadt a rohanásban, bár nem tűnt kicsit se elpuhultnak. Mivel franciául beszélt a stewardes-szel, Viki feltételezte, hogy francia, bár nem igazán törődött vele, lassan elindult visszafelé a folyosón, hogy megkeresse az éttermeket, amelyek egyikében vehet egy szendvicset meg egy üdítőt. Érezte, hogy a férfi követi, aztán meg is szólította - előbb angolul, majd mikor kiderült, hogy mindketten magyarok, persze áttértek az anyanyelvükre. 

A lány először bosszankodott, miért csapódik hozzá egy vadidegen, ha kicsit is vonzó lett volna, biztos másképp érez, de nem volt az, vagyis férfiként nem volt az egyáltalán, mégis volt benne valami, ami rokonszenvessé tette, talán az őszinte érdeklődés, amellyel mások felé fordult, talán a finom önirónia és a humorérzék... Nem tett fel tolakodó kérdéseket, Viki mégis elég hamar azon kapta magát, hogy meglehetősen személyes beszélgetésbe bonyolódik vele, noha a férfiról ő nem tudott meg szinte semmit. Talán túlságosan is élvezte, hogy beszélhet önmagáról - ahogy az emberek többsége. És ez az alak pontosan tudta, hogyan kell valakit beszéltetni. Együtt ettek és mikor visszagyalogoltak a kapuhoz, magától értetődő volt, hogy egymás mellé ülnek le, igaz, Viki kettejük közé tette a táskáját. Mikor beszálláshoz hívták őket, a férfi végre kibökte, hogy ő tulajdonképpen pap, és éppen egy zarándoklatról tart hazafelé - az egész csak amiatt került szóba, mert Viki említette, hogy egyházi iskolába járt, de mivel nem sejtette, kivel van dolga, elég keményen fogalmazott az Egyházzal kapcsolatban többször is. 

A bejegyzés trackback címe:

http://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr194884424

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.06.09. 20:02:29

A papot is lehet kisérteni? Ja! A leltár után új szereplő.