Minden utazásnál eljön ez a pillanat, amikor nem tud az ember mit kezdeni magával. Sajnál elmenni, de legszívesebben már maga mögött hagyná az egészet, és visszatérne a saját életébe, abba, amit talán otthonnak nevezne. Noha Viki esetében ez az otthon egy lepukkant lakás volt, ráadásul azzal a perspektívával, hogy egy nagyon zűrős nőszemély kvártélyozza meg magát nála. 

Abban reménykedett, hogy Kati talál valami más megoldást, bármit, egy pasit a régiek közül, aki befogadja és megvédi - mert ő nem tudja megvédeni. Ugyanakkor aljasnak érezte magát ezek miatt a remények miatt. Jellemes emberek biztos bárkit befogadnak, aki bajban van, akár életüket is kockáztatva - és ő most igazán messze van attól, hogy az életét kockáztassa. Tényleg. 

Carlossal nem sokat beszéltek a reptérre vezető úton, a fiú megint a vezetésre koncentrált, bár nem annyira görcsösen, mint a legutóbb. Viki csak nézett ki az ablakon, hol lehet most Diogo, mit művel, és Sérgio hány nőt fektetett le, mióta végzett vele. Miért van az, hogy olyannyira a hatalmába tudta keríteni, mitől ennyire jó vele a szex - vagy jó lenne, ha valaha még csinálnák. Pár perc volt mindössze, mégis sóvárgott utána. 

- Nem jössz vissza többet? - kérdezte Carlos, miután feladták Viki csomagját, és nem volt más hátra, mint a suta búcsúzkodás. 
- Nem tudom. Lehet, hogy még lesznek ösztöndíjak, lehet, hogy megpályázok egyet-kettőt.
- Aha... Ha már ösztöndíjakról beszélünk.
- Igen?
- Nem tudtam, hogy mondjam el... Olyan hülyén jött ki. 
- Micsoda?
- Még régebben megpályáztam én is egyet.
- És megnyerted? 
- Nézd, akkor még reméltem, hogy megint összejön. Vagyis nem akarom, hogy úgy érezd, erőszakoskodom, tényleg nem.
- Csak nem Pestre jössz ösztöndíjasnak? 
- Nem tudom, menjek-e. Lehet, hogy hülye ötlet. 
- Miért nem mondtad eddig? 
- Nem tudtam, hogy mondjam el. Azt reméltem, hogy adódik majd valami alkalom. Hogy úgy érzed, hiányozni fogok. De nem érezted úgy. 
- Ha megnyerted, ne hagyd ki, miattam ne.
- Miattad pályáztam meg. 
- Mikor lenne egyáltalán?
- Szeptembertől 5 hónap. 
- Az szép. Gratulálok. 
- Köszönöm. Csak ne érezd úgy, hogy ezzel rád akarok szállni. Ha akarod, lemondok róla.
- Szeretnél elmenni? 
- Persze. Ne kérdezz hülyeségeket, persze, hogy szeretnék. De ha ott leszek is, persze te úgy tehetsz, mintha nem volnék ott. 
- Na persze. 
- Komolyan. 
- Nézd, Carlos, mindenképp fogadd el és gyere. Természetesen segítek majd mindenben, amire szükséged van. Egész izgalmas gondolat, hogy ott leszel.
- Tényleg izgalmas? Azt hittem, már a hátad közepére se kívánsz.
- Nem, nem erről van szó. Csak... tudod, már megbeszéltük. Az a hagyományos fajta kapcsolat nem menne nekem. Mindössze ez a gond. Semmi egyéb. És ki tudja, lehet, hogy nem maradok örökre így. 
- Akkor elfogadom az ösztöndíjat. Pedig már meg is írtam a lemondó levelet. Tegnap este. 
- Tépd szét. Most mennem kell. Ideges vagyok az utazás miatt. De akkor majd várlak szeptemberben, jó? 

Viki megpuszilta Carlost, sőt, még a szájára is nyomott egy csókot, csak úgy futtában, majd odaállt az útlevélellenőrző pult előtt kialakulóban lévő sor végére. Nem tudta, miért, de az a gondolat, hogy Carlosra várhat odahaza, egészen felvillanyozta. Lesz mire várnia. És ez valahogy nagyon jó érzésnek bizonyult. Továbbá megállapította magában, hogy teljesen bolond. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.