Elzavarni Carlost viszonylag könnyű volt, de a jelenet utóhatása igencsak megviselte Vikit. Úgy érezte magát, mint egy darab rongy, hiába tiltakozott az érzés ellen, hiába győzködte magát, hogy Carlos téved, és ő nem tartozik senkinek se hűséggel, se elszámolással. Nem tudta túltenni magát azon, hogy a fiú megveti, bár tudta, hogy ez korántsem ilyen egyszerű az esetében, azért bántja őt, mert önmagát is bántani akarja, valójában önmagát veti meg, mert egy ilyen nőszemély vonzza magához, ahelyett, hogy a tisztességes vagy annak hitt Rosárióért rajongana.

Nem tudott mást tenni, a nagy önsajnálattól annyira elérzékenyült, annyira elhagyatottnak érezte magát, hogy képtelen volt visszafogni a könnyeit, és sírt vagy fél órát. Amit nem szabadott volna, tekintettel a másnapi esküvőre. Fejfájással ébredt, és azzal a tudattal, hogy a saját öreganyjának néz ki, vagyis teljesen értelmetlen dolog lenne elmenni a templomba. Jó kifogás a fejfájás és a feldagadt szem, ha valaki megkérdezné, ezekre hivatkozhat. Kitámolygott a fürdőszobába, valóban nem sok öröme telt a saját tükörképében. Pedig szeretkezés után általában szépnek látta magát, mintha a férfiak jelenléte valami olyasmit kölcsönzött volna a lényének, amely egyébként nem volt meg benne, vagy szunnyadt. Most ennek a fénynek vagy különös szépségnek nyoma se volt.

Visszafeküdt az ágyba, megpróbált elaludni, de sehogy se ment. A templomba nem megy el. A lakodalom vagyis az ebéd Otáviáéknál lesz a kertben, talán addigra összeszedi magát. Vagy nem. Végül is mindegy, annyian lesznek, hogy fel se fog tűnni a hiánya, volt már elég esküvőn ahhoz, hogy tudja, ilyenkor mennyire nem lehet beszélgetni a jegyesekkel, és milyen kínos az egész. Megúszhatja így azt a felettébb ostoba szokást, melynek értelmében minden pár, legyenek bár az ezer éves házasok, akik már rég nem is beszélnek egymással, vagy fiatal gyerekek alkotta párocska, a tömeg hujjogása közepette csókot kell váltson, a násznép nem nyugszik addig, amíg mindenki sorra nem kerül az ebédlőasztalnál. Carlos mesélte  ezt, viccelődve, hogy készüljön fel rá. Bár az nem volt világos, úgy gondolta-e, hogy Viki vele fog csókolózni, vagy csak magára a jelenetre akarta felkészíteni. De hisz Carlos nem vállalhatta őt ország-világ szeme előtt, és ezt már akkor is tudta. Valóban jobb az ilyesmiből kimaradni.

Mégis sikerült visszaaludnia. Már nem érdekelte, mennyi idő, egyáltalán nem számított, átaludta a reggeli idejét is, pedig kifejezetten szeretett reggelizni a kis panzióban, és nem volt nála semmi ehető. Nem baj, majd később elmegy kávézni egyedül. Olykor felébredt, ránézett az órára és elképzelte, hogy mi történik éppen. Diogo, a vőlegény. Biztos van valami nevetséges gaz a gomblyukában és azzal járkál ide-oda, mint valami kikent-kifent porcelánbaba. Ezt mégiscsak meg kellene néznie. A tükör azonban még mindig mást tanácsolt. Viszont a még több alvás nem segít a helyzeten, ez nyilvánvaló volt. Kénytelen volt szembenézni ezzel a nappal is.

A bejegyzés trackback címe:

http://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr464674020

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.06.09. 18:08:34

Gonosz tud lenni a tükör, de egy fénykép még inkább.