Napokig nem látta Pétert. Rohangált az egyetem, az iroda és a lakása között, de egyszer sem futottak össze. Nem is bánta, fogalma se volt, mit mondjon neki az után a jelenet után. Bocsánatot kérni teljesen ostoba viselkedésnek tűnt volna, de azt se tudta elképzelni, hogy úgy tegyen, mintha nem történt volna semmi. Szerencsére épp elég dolga volt, szinte nem maradt ideje tépelődni sem.

Márton két napig nem jelentkezett, ami szokatlan volt tőle, aztán Viki összefutott vele az egyetemen, a folyosón. Nem volt senki a közelben rajtuk kívül, mégsem mentek egymáshoz tizenöt centinél közelebb. Márton elnézést kért a hallgatásáért, arra hivatkozott, hogy odahaza betegek a gyerekek, és ez eléggé megviseli az idegeit. Pedig Viki nem tett szemrehányást a hallgatása miatt, furcsa módon szinte fel se tűnt neki. Márton tovább beszélt az otthoni eseményekről, aztán azzal búcsúztak el, hogy Márton nemsokára hívni fogja.

Viki pár percet késett az irodából, kicsit tartott a főnöke reakciójától, de az még nem is járt bent aznap, így nyugodtan neki tudott ülni a feladatának. Alapvetően szerette csinálni, bár néha azért unalmasnak találta, a levelezés, fordítások nagy része rutinból ment, másolgatta a már meglévő szövegeket, olykor csak a számokat, egyéb adatokat kellett kicserélnie, és az volt a legnagyobb veszély, hogy véletlen nem változtat meg valamit, annyira egy kaptafára készültek a szövegek. Ha árajánlatokról volt szó, azokat mindig átnézette még valakivel, mert a számokkal már Portugáliában meggyűlt a baja.

Összerezzent, mikor megszólalt az asztalán a telefon, annyira belemerült abba, amit éppen csinált. Szinte bosszankodott, hogy megzavarják. Mikor a titkárnő megmondta, hogy ki keresi, először meg se értette a nevet. Aztán azt gondolta, hogy csak véletlen egyezés.

Pedig ő maga volt az, Carlos.

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr913244472

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gabor4x 2011.09.22. 11:50:08

Én meg azt hittem, Diogo. :)

mégsem én voltam? 2011.09.22. 21:03:52

Szurkolok Carlosnak.

Egy ilyen helyzetben lehet a Diogoval való kapcsolatot úgy lezárni, hogy ne legyen később baj belőle? Volt már valaki ilyen szituációban? Van olyan, hogy Carlos és Otávia soha nem sejt majd semmit, és el tudnak majd menni egymáshoz vasárnapi ebédre, hogy Vikinek nem gyengül el a térde, ha Diogóra néz? Vagy ha megtudják, lehet ezzel a tudattal együtt élni?
(ami nekem bejött kicsit hasonló helyzetben, az a több száz km távolság, és a kapcsolat szinte teljes beszüntetése...)

Gloria Mundi · http://szexcsatakanno.blog.hu 2011.09.23. 15:25:00

@Little.Bear: Szerintem elvileg lehet, de gyakorlatban én se nagyon próbáltam ... Azért attól messze vagyunk, h a vasárnapi ebédek miatt kelljen aggódni. A 4 pasi közül neked Carlos a legszimpatikusabb?

mégsem én voltam? 2011.09.23. 18:29:08

@Gloria Mundi: Lehet, hogy azért is Carlos a legszimpatikusabb, mert az ő alakját dolgoztad ki a legjobban a regényben. Péterről nem tudunk semmit - ő is lehetne szimpatikus (mondjuk elég segítőkész). Márton, a hivatásos félrelépő, már nem annyira szimpi, bár beszélgetni biztosan tud :-)) (mostanában őt is nagyon szőrmentén szoktad elintézni...).
Diogo lelki oldalát sem szoktad nagyon színezni, meg nekem hihetetlen is, hogy ilyen pasas létezhet. Valahogy nem jön össze a céltudatos nőcsábász és az érzékeny, kedves szerető...
süti beállítások módosítása