Mikor felébredt, sütött a nap. Fájt a lába az izomláztól, de ezt egészen kellemesnek tartotta. Nagyon éhes volt, de otthon nem talált semmit, így lement a kávézóba, megreggelizett és haza is vitt néhány zsemlét. Kezdte magát ünnepélyes hangulatba ringatni. Ruhákat próbált. Kifestette az arcát. Aztán lemosta a kencéket. Nézte magát a tükörben, kissé sápadt volt, mintha fogyott volna, kevésbé volt kerek az arca, mint néhány hete, de a bőre szinte makulátlan, jót tett a szabad óceáni levegő, amely Lisszabonig jutott a torkolat szélcsatornáján keresztül.


A szeme szép volt, ezt mindig tudta, szürkébe hajló kék szempár. Bár talán egy kicsit hideg hatású. Kati szerint a kékszemű emberek pillantása soha nem igazán szívet melengető. De lehet, hogy ezt csak azért mondta, hogy őt bosszantsa. És ez a száj? Szabályosnak tűnt, nem volt se túl nagy, se túl kicsi, talán egy leheletnyivel vékonyabb a kelleténél. Lehet, hogy szigorú vonala ugyancsak hátrányára vált. De Carlosnak tetszett ez a száj. Talán, ha mosolyog. Ahogy saját magára a tükörben soha nem tud. Ritkán fényképezték, nem is ismerte a saját mosolyát.

Ebédelni nem volt kedve. Kettő körül lement zuhanyozni. Kicsit gyengének érezte magát, ráfogta az éhségre. Mikor a zuhanyozóban guggolásból hirtelen felállt, megszédült és elfeketedett előtte minden. Szinte visszazuhant a zuhanytálcára, kis híja volt, hogy csúnyán be nem verte a fejét. Estében a függönybe kapaszkodott, magával rántotta.

Percekig feküdt a függönybe tekeredve a zuhanytálcán, és úgy érezte, nem bír felkelni. Állandóan az ájulás szélén volt. Forgott vele minden, inkább zárva tartotta a szemét. Nagy nehezen végül mégis kikecmergett a zuhanyfülkéből, reszkető kézzel nyúlt a korábban egy akasztóra vetett törölköző után, alig érte el. Valahogy leszedte mégis, de képtelen volt megtörölközni.

Vizes testtel és hajjal, remegve kezdte húzni magán a padlón ki a fürdőszobából, már attól is kis híján elájult, hogy a kilincsig fel kellett kapaszkodnia. Valahogy magára tekerte a törölközőt és kúszott, mint egy pondró, lassan, nyögve, szédülve. Teljesen elvesztette az időérzékét és rettegett a lépcsőktől, de fokról fokra kényszerítette magát a feljebb jutásra. Olykor percekig csak feküdt és nézte a plafont. Carlosra gondolt és megeredt a könnye. Úgy tűnt, órák teltek el a fürdőszobától az ágyig, és mikor végre felkúszott oda, utolsó erőfeszítéssel bebújt a takaró alá, vizes haja szétterült a párnán, a törölköző a bőréhez tapadt, nem volt ereje lefejteni magáról.


Aztán már nem tudott mozdulni. Hol elájult, hol magához tért. Fogalma sem volt, hány óra lehet, csak azt tudta biztosan, hogy fél négy már elmúlt. Carlos akár már meg is unhatta a várakozást. Biztos átkozza magában és soha többé nem áll szóba vele. Feküdt és reszketett a hidegtől. Valamikor, talán órákkal, de lehet, hogy csak percekkel később meghallotta, hogy csörög a telefon. Képtelen lett volna felvenni. Csak hallgatta a csörgést, Carlosra gondolt és nézte a plafont. Miért nincs is senki, hogy segítsen? Miért nem jön át Dona Deolinda, Maria da Luz vagy bárki? Lehet, hogy elmentek hétvégére? De miért is jönnének át, nem tudják, mi baja. Senki nem tudja, hogy valami baja van. Ha beütötte volna a fejét és agyrázkódása lenne, nem tért volna magához órák óta, ezt se veszi észre senki. Nyugodtan meg is halhatna észrevétlenül.

A telefon többször újrakezdte. Makacsul szólt, aztán elhallgatott. Viki el-elszenderült, majd újra felriadt. Próbált mozdulni, de nem tudott. Még az éjjeliszekrényig sem volt képes elkúszni, hogy megnézze, hány óra. Onnan, ahol feküdt, nem látta.

Érzékelte, hogy besötétedik, mivel a szobájában nem égett villany, ő is sötétben feküdt tovább. Valamikor a délután folyamán megszabadult a nedves törölközőtől, ledobta a földre, de ez a munka is nagyon kimerítette.

Egyszer csak hallotta, hogy nyílik a konyhaajtó, valaki fölfelé jön, mintha nehéz táskát cipelne.
– Mafalda – suttogta Viktória – Mafalda, te vagy az?
De nem válaszolt senki.
– Mafalda – mondta hangosabban.
– Vick! Te itthon vagy? Miért van ilyen sötét?
– Ne gyújtsd fel a nagyvillanyt, kérlek. Bántaná a szememet.
– Mi van veled? Már visszajöttél a találkádról?
– Mafalda, többször elájultam, nem tudtam elmenni. Nem tudok megmozdulni sem. Szomjas vagyok – suttogta.
A lány felkattintotta az éjjeliszekrényen álló lámpát.

– Nagyon sápadt vagy. Lement a vérnyomásod?
– Lehet.
– Hozok neked sós vizet. Az felviszi a vérnyomást. Fáj valamid? Hányingered nincs?
– Nem, nem fáj semmim. Azt hiszem, hányingerem sincs, de órák óta csak fekszem itt, úgyhogy nem biztos. Ha felülnék ... De nem bírok felülni.
Mafalda kiment a vízért. Utána segített Vikinek felülni, csak akkor vette észre. hogy nincs rajta semmi. A fürdőköpenyét is ráráncigálta valahogy.


– Mit csináltál magaddal már megint? – kérdezte aztán.
– Tegnap nagyon megáztam. Órákig gyalogoltam az esőben.
– Mi a fenének?
– Nem tudom, csak úgy. Jó ötletnek tűnt.
– Neked mindig ilyen jó ötleteid vannak.
– Megmondanád hány óra?
– Tíz múlt.
– Már olyan késő? Akkor nem telefonálhatunk senkinek.
– Kinek akarnál telefonálni?
– Hát Carlosnak. Biztos ő próbált hívni egy csomószor délután. De nem is tudom a számát. Te tudod?
– Honnan tudnám?
– Valakinek biztos megvan. Sérgiónak. Meg Gonçalónak.
– Arra mérget vehetsz, hogy egyiküket sem hívom fel.
– Úgyis késő. Ilyenkor már nem szabad telefonálni.
– Ki mondja ezt?
– Odahaza a tíz óra a határ. Itt nem?
– Attól függ. Ha tudod, hogy valaki későn fekszik, telefonálhatsz tíz után. De ebben az esetben nem az a gond, hogy tíz múlt.

– Te valójában örülsz is, hogy megbetegedtem és nem tudtam elmenni Carlossal találkozni.
– Persze, egyenesen én mérgeztelek meg. Beléd szuggeráltam, hogy órákig sétálj az esőben.
Viki halványan elmosolyodott.
– Ilyesmivel nem vádolnálak. De nagyon kellene telefonálnom. Tényleg nem tudnád felhívni Gonçalót? Kérlek! Akár még ki is békülhetnél vele.
– Nem akarom felhívni és kész. Majd holnap beszélsz Carlossal.
– Gondolod, hogy holnap lábra tudok állni?
– Fogalmam sincs, majd kiderül.

Mafalda hajthatatlan volt. Ő nem telefonál senkinek. Ha Carlos akar, telefonáljon ő. Vagy Viki, ha már jobban lesz. Főzött egy teát és megtisztított egy mandarint, gerezdenként diktálta a betegbe, aki nagyon elhagyta magát. Tizenegy felé megjött Amália is, kijelentette, hogy Viki biztos megint berúgott, és neki kezd elege lenni ebből, most már szólni fog Dona Deolindának. Hiába győzködték, hogy szó sincs alkoholizálásról. Füstölögve vonult be a szobájába. Mafalda éjfél körül lesegítette Vikit a mosdóba. A beteg továbbra is nagyon gyengének érezte magát, de már nem szédült. Evett még egy mandarint, aztán visszakecmergett az ágyb
a. Mafalda éjjel egykor hagyta magára.

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr151549723

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása