Mivel Raquel be se jött órára, Viktória felhívta a szünetben. A lány sokáig fel sem vette, aztán álmos, másnapos hangon jelentkezett be. Viki sejtette, hogy be is rúgott előző este. Az informatika óra után fogta magát, bevásárolt néhány dolgot és beállított hozzá. Nagyon rossz volt a lelkiismerete António miatt, ezért igyekezett mindent megtenni a barátnőjéért. Raquel pizsamában és fürdőköpenyben gubbasztott otthon, éjjel valószínűleg hányt is a sok benyakalt alkoholtól – két üres üveg állt az ágya mellett. Mivel Raquel egyedül lakott, nem volt senki, aki a körmére nézzen, minden Vikire maradt.

A kis portugál-francia el volt kenődve. Most kezdett megmutatkozni rajta az António-szerelem elveszítése miatti gyász úgy istenigazából. Néhány napig ki tudta kerülni a bánatot, a bevásárlási menet, a tánc, a szeretkezés Gonçalóval, a koncert, az informatika órán előadott hülyéskedés mind csak elodázták a krízis kezdetét. De egy héttel a szakítás után ezek az átmeneti vigaszok érvényüket vesztették.

– És még Gonçalo is elutazott – pityergett a kávé fölött, amit Viki főzött neki másnaposság ellen.
– Hová?
– Nem tudod? Az egész tuna Salamancába ment. Carlos nem mondta?
Vikinek nehéz lett a szíve. Milyen különös. Valahogy azt remélte, hogy a hét folyamán látja azt a csillogó fekete szempárt? Még mielőtt végleges – végleges!? – választ adna vasárnap.

– Nem beszéltem Carlossal hétfő óta. Akkor sem hagytatok beszélni vele.
– Hát, mindenesetre elutaztak. Ma hajnalban.
– És neked hiányzik Gonçalo?
– Egy kicsit.
– Volt azóta itt?
– Nem, úgy váltunk el, hogy felejtsük el egymást, de azért az egyetemen összefutottunk és jó volt vele beszélgetni.
– Mikor jönnek haza Salamancából?
– Péntek este, azt hiszem. Hát te? Beszéltél Sérgióval?

Viki beszámolt a kora reggeli találkáról, Raquel az egészet bizarrnak találta, már azt is, hogy milyen körülmények között beszélgettek, de főleg, hogy Sérgio hirtelen különösen erkölcsös barátnak mutatkozott.
– Nagyon úgy néz ki, hogy egyenesen Carlos karjaiba akar lökni. Mintha nem lenne választási lehetőséged.
– Van választási lehetőségem. Akár vissza is utasíthatom Carlost.
– És valóban képes lennél rá?
– Az a baj, hogy alig ismerem. Pénteken beszéltem vele először. És most hirtelen mintha férjhez kéne mennem hozzá.
– Na, azért ez túlzás.

– Persze, szó sincs házasságról, de Sérgio olyan elköteleződésről beszélt, hogy egy kicsit megijesztett. Mafalda mesélte, hogy Carlos tizenhét éves kora óta járt egy lánnyal tavaly ilyenkorig. Ha most huszonnégy éves, akkor hány év az? Nyolc? Hét, mert tavalyig jártak. Egy örökkévalóság. És a lány hagyta ott. Azért ez egy kicsit ijesztő.
– Semmi nem teszi valószínűvé, hogy veled is ilyen sokáig fog járni. Főleg, mert két hónap múlva elvileg hazamész. Vagy rosszul tudom?
Viki a konyhaasztalra borult. Aztán felemelte a fejét.

– Hát ez az! Hogy fogalmam sincs! Igen, megvan a repülőjegyem, véget ér az ösztöndíjam. De ebben a pillanatban képtelen vagyok elfogadni, hogy vissza kelljen mennem. Nem csak Carlos miatt. Messze nem ilyen egyszerű a helyzet. Itt vagyok otthon, vagy legalább is szeretnék itt otthon lenni. Persze tudom, hogy ez így nem működik. Ha végetér az ösztöndíjam, miből fogok élni? Hol fogok lakni? Mit fogok csinálni? Abbahagyom az egyetemet? Harmadév közepén? Az lehetetlen, hogy itt folytassam. Semmit, de semmit nem látok tisztán. Annyira belemerültem ezekbe a szerelmi ügyekbe, hogy most itt tartok. Kutatni se kutattam szinte semmit. Tudod, úgy tűnik, hogy ezek a kutatási ösztöndíjak nem is azért léteznek, hogy a diákok a könyvtárakban üljenek és féltudományos cikkeket írogassanak. Azért léteznek, hogy lefeküdjenek egymással. Hogy beleszeressenek egymásba. Hogy keveredjenek. El tudod képzelni? Az Európai Unió mint az új Atyaúristen, aki azt mondja: keveredjetek, szaporodjatok, népesítsétek be egymás országait!

– Huh, bölcsészhez méltó beszéd volt! – sóhajtotta Raquel. – Emelem csészém az európai népek keveredésére! Én is keveredni akarok! – rikoltotta és hirtelen összeroskadva hüppögni kezdett. – Antónióval akarok keveredni. António, jaj, António ...
Most már komolyan sírt.

Viki hagyta. Neki is sírni volt kedve. Jó kis vigasztalónak bizonyult. Eljön Raquelhez, ő, aki tulajdonképpen hibás abban, hogy António szakított vele, még ha nem is ismerte Raquelt, mikor először csókolózott a férfival ... Eljön képmutató módon és még jobban megríkatja.
– Haza akarok menni Párizsba! – hüppögte Raquel. – Elegem van Portugáliából, elegem van a bénázásból! Párizsban minden másképp lesz!
– Mikor voltál otthon legutóbb? – kérdezte Viki.
– Karácsonykor. Húsvétkor António miatt nem mentem, hiszen tudod.
– Persze, emlékszem. De most nem mehetsz, a vizsgák előtt! Nemsokára informatikából is vizsgázunk.
– Nem érdekelnek a vizsgák. Vick, barátném, én haza akarok menni Párizsba. Érted?

Sápadt arcán csorogtak a könnyek, a szempillája összeragadt a nedvességtől, nagy barna szeme, mint egy gyermeké. Az ablaktalan konyha homályában valóban minden lehangolónak és gyászosnak tűnt.
– Raquel, ne engedd el magad ennyire! Ha itt ülsz, ebben az átkozottul sötét konyhában, a mosatlan edények és a rohadó ételmaradék között, persze, hogy kiakadsz. Szerintem zuhanyozz le, öltözz fel és menjünk el sétálni!
– Nincs kedvem semmihez.
– Végy erőt magadon! Kérlek!
– Nem érted, hogy legszívesebben meghalnék?
– Az előbb még Párizsba akartál menni.

– De tudom, hogy ott is depressziós lennék. Az anyám, a nővérem ... Mást se hallanék, minthogy már megint megfutamodtam, hogy nekem semmi se elég jó, megint otthagyott egy pasi.
– Akkor ne menj Párizsba, maradj itt és vizsgázz le!
– A francot érdeklik a vizsgák!
– Raquel, valamit kell csinálnod. Nem siránkozhatsz itt naphosszat.
– Ne bosszants már, a fenébe! Ha azért jöttél, hogy bosszants, jobb, ha eltűnsz.

Viki sápadtan állt fel a konyhaasztal mellől.
– Ne haragudj, hogy zavartalak. Ha ahhoz van kedved, nyugodtan idd magad halálra. Hányhatsz is, amennyit akarsz.
Raquel megragadta a kezét.
– Jaj, ne haragudj, nem úgy értettem. Hülye vagyok, tudom, nem akartalak megsérteni! Ugye nem mész el?
Viki elhúzta a kezét.

– De elmegyek, ha azonnal nem zuhanyozol le és nem öltözöl fel. Addig én megpróbálok elmosogatni. Nos, menjek, vagy összeszeded magad végre?
Raquel megint nyűgösködni kezdett.
– Ne légy ilyen szigorú velem! Nem vagyok magamnál. Fáj a fejem. Valósággal hasogat. Inkább visszafekszem.
– Ha depressziós akarsz lenni, csak feküdj vissza! Gondolod, hogy nekem könnyű? Én aztán sehol nem vagyok, lógok a levegőben. A pénzem még két, maximum három hónapra elég. Az otthoni albérletemet felmondták. A nagyanyámhoz nem mehetek lakni. A szüleim – hiszen tudod, évek óta nem beszélek velük.

– És Juli néni?
– Ugyan, Juli néni nyakára nem megyek! Pár napot eltölthetnék ott, de ... A franc akar Svájcban élni.
– Ha itt nem jönnek össze a dolgok, én elmennék Svájcba. Már gondoltam is rá, hogy Párizs helyett Zürichbe megyek. Juli nénéd megígérte, hogy segít.
– Ide figyelj, Raquel, ebben én nem bíznék annyira! Nincs neki semmi rálátása az üzleti ügyekre. Azt ígér, amit akar, de szerintem nem tudná betartani. Teljesen élhetetlen. Soha nem kellett egyedül gondoskodnia magáról. Inkább hagyjuk ezt a Juli néni-dolgot.

– Na, te aztán jól le tudod lombozni az embert! Most már Svájcban sem reménykedhetem. Pedig mehetnénk együtt.
– Mondtam, hogy nem akarok Svájcba menni! Raquel, most vagy lezuhanyozol, vagy itthagylak.
– Jól van már, Vick, ne kiabálj!
– Nem kiabáltam.
– De, kiabáltál.
– Még nem hallottál engem kiabálni.
– Most ezen fogunk huzakodni?
– Én nem akarok huzakodni, csak azt szeretném tudni, hogy hajlandó vagy-e lezuhanyozni, vagy menjek a fenébe.

– És mit akarsz csinálni utána? Ha már felöltöztem?
– Elmegyünk sétálni.
– Nagyszerű program, mondhatom. A múltkori ötleted jobb volt.
– De most nincs pasizás. És bevásárlókörút sincs, mert spórolnom kell.
– Akkor menjünk be az egyetemre gyakorolni.
– Ez meg hogy jutott eszedbe?
– Nem jövő héten van a vizsga?
– Jövő héten? Már jövő héten? Nem is tűnt fel. Rendben, nekem mindegy, menjünk az egyetemre.

Raquel bevonult a fürdőszobába, Viki meg utálkozva nekilátott a rendrakásnak. Erősen küszködött a hányingerrel, miközben félig rothadt cseresznyeszemeket válogatott ki az egészségesek közül, kihajította a leszopogatott magokat és a letépkedett szárakat, kikaparta az előző esti vacsoramaradékot egy tányérból és hasonló kellemes feladatokat végzett.

Mindig is utált más után konyhát tisztítani. Hogy lehet itt enni egyáltalán? A konyhaszekrényben ragadtak a tányérok és a poharak, a kávéscsészéket is többször átmosta, mielőtt használta volna őket. A vízmelegítő edény zománca már rég tönkrement, Raquel nyilván többször a gázon felejtette a vizet és az elpárolgott. A tűzhely foltos és poros volt, a mellette álló fal tele zsíros pecsétekkel, és a mosogatórongy olyan szakadozottnak és mocskosnak bizonyult, hogy Viki szemében teljesen alkalmatlan lett volna a tisztításra, ha van más megoldás kéznél, de persze tiszta rongyot sehol nem talált, szivacsról már nem is beszélve. Hogy volt Antóniónak és Gonçalónak gusztusa itt enni? Mert biztos ettek ebben a konyhában.

Mire Raquel felöltözve, még vizes hajjal visszajött, a konyha mégis sokkal emberibb külsővel rendelkezett, mint azelőtt. A lány körülnézett és hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Felveszlek takarítónőnek – mondta végül.
– Na, azt már nem! Nincs az a pénz, amiért én utánad takarítanék minden nap.
– Nagy disznóól volt, mi?
– Az nem kifejezés. Először is, ne hagyd elrohadni a gyümölcsöt, a rohadtat válogasd ki és dobd a szemétbe, másodszor, evés után mindig kapard ki a maradékot a tányérból és legalább áztasd be azt az edényt, ha nem is mosod el azonnal, ja, és szerezz be tíz szivacsot, azzal mosogass, gyakorta váltogatva őket. Ezt a konyharuhát is kihajítanám.
– Még valami?
– Az egész konyhaszekrényt ki kéne pakolni, mert ragad.

– Na jó, elég volt, akár anyámat hallanám!
– Ha nálatok otthon tisztaság van, hogy lehet, hogy neked erre nincs igényed?
– Nézd, igényem épp lenne, de halálosan utálom a házimunkát.
– Mert én annyira szeretem.
– A jelek szerint ...
– Én is utálom. De menjünk, mert én is depresszióba süllyedek, ha még egy percet itt kell töltenem.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.24. 23:48:38

Ismerős!
"– Nézd, igényem épp lenne, de halálosan utálom a házimunkát. "

Válasz erre 

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet.

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet. Nem moderálom a kommentet. Kimoderálom a kommentező összes kommentjét.

A kommentezőt nem tiltom ki. A kommentezőt kitiltom egy napra. A kommentezőt kitiltom egy hétre. A kommentezőt kitiltom egy hónapra. A kommentezőt kitiltom örökre.

Megjegyzés: