Viki nem tudta, mit mondjon. Tegyen úgy, mintha fel sem ismerné?
– Megismersz? Az ifjúsági szállásról.
– Persze – felelte végre.
António leült. Viki úgy találta, hogy nagyon vonzó égszínkék ingében. Igen, határozottan csinos férfi volt.
– Nagyon sápadt vagy – így António.
– Keveset süt a nap.
– De nem vagy beteg?
– Nem, semmi bajom.
Várta, hogy a férfi szemrehányást tesz, amiért nem hívta fel. De nem.
– Örülök, hogy összefutottunk – mondta inkább. – Sokat gondoltam rád.
– Tényleg?
– Tudod, aznap este találkoztam valakivel, egy lánnyal, aki szobatársat keresett. Nagyon kedves lány. Sajnálta, hogy eltűntél.
– Ne haragudj. De adódott egy jó szállás.
– Értem. Akkor örülök, hogy megoldódott a dolog. És merre? Itt, a környéken?
– Igen, nem messze.
– Jó környék.
– Én is szeretem.
– Az egyetem? Tetszik? Vannak barátaid?
– Barátaim tulajdonképpen nincsenek – válaszolta meggondolatlanul.
– Nahát, ezt csodálom. Egy ilyen kedves lánynak, mint te.
– Lehet, hogy nem vagyok olyan kedves.
– Dehogynem. Nagyon kedves lány vagy.

Viki hallgatott. Mi lesz ebből? Akarja, hogy António felálljon és elköszönjön, vagy nem?
A férfi közelebb húzódott. Felemelte a kezét és kisimított a lány arcából egy hajtincset.
Viki összerándult. Nem mert a férfire nézni.

António a tiltakozás elmaradását bátorításként értelmezte. Kézfejével végigsimított a lány arcán, amely közben lángba borult.
– Vitória.
Viki makacsul hallgatott.
– Kérlek, nézz rám.

Viki nem mozdult. A férfi finoman maga felé fordította a fejét. Már olyan közel volt, hogy Viki érezte az aftershave-je illatát. És a bőre illatát is, amely tanúskodott arról, hogy erős dohányos. Becsukta a szemét. Tudta, hogy mi következik, de nem mert szembenézni ezzel a következménnyel. Mereven várt. A férfi ajka először alig érintette az övét, aztán hirtelen felbátorodva betolta a nyelvét a szájába. Húsosan, sósan csókolt. Jól, erősen, izgatóan.

Viktória elernyedt. Egész felsőtestével António felé fordult, de a karjai még a törzse mellett lógtak, mint valami rongybaba végtagjai. A férfi keze viszont legkevésbé sem pihent. Mintha mindenütt ott lettek volna az ujjai. A tenyere. Az egész olyan gyorsan és intenzíven történt, hogy Viki képtelen lett volna megmondani, mihez ért előbb és mihez utóbb. Pillanatokon belül úgy összefonódtak, hogy már azt sem tudta, hol ér véget ő és hol kezdődik a másik. A szemét zárva tartotta, mintha ezzel kivédhette volna az érzések valóságszerűségét. Lehet, hogy ez csak álom. Felajzott, meggyötört teste ábrándja.

A férfi nagyon tudta, mit csinál. Vikinek még sosem volt dolga ennyire határozott öleléssel. Tapogatással.

– Menjünk nyugodtabb helyre – suttogta rekedten. A lehelete forró volt. Még egy hosszú csókba kezdett, mint aki nem tudja rászánni magát, hogy elinduljon.
Viki megijedt. Ez csak egyet jelenthet. A nyugodtabb hely. Megint nem tudta, mit mondjon. Úgy érezte, a teste még sosem volt ennyire kész, és ezt nem szabad elszalasztani. De ezt a férfit nem ismeri! Bárhová is viheti! És van-e nála gumi?
– Hova? – kérdezte alig hallhatóan.
– Van a közelben egy motel.

Hát persze. Nem először csinálja, biztos szokása felcsípni a küldföldi csajokat a szálláson, akik a latin pasik legendája után koslatnak.
– Nem tudom ...
António nem vitatkozott, megint elmerült egy hosszú csókban, amely egyre többet és többet ígért. A szél vízpermetet szórt rájuk, a sós permet elkeveredett a nyálukkal, és még nedvesebbé tette a vágyukat.
– Rendben, menjünk – suttogta Viki.

De alig bírt lábra állni. António szinte vonszolta. Öt lépésenként megálltak és csókolóztak. Minden valószerűtlennek tűnt. Mintha fényes ködben mozognának. Valahogy csak elbotladoztak az útig, egy taxiállomásig. Mintha az is szándékosan lett volna éppen ott.

Beszálltak hátulra, António megmondta a címet és újra hosszú csók következett, a parknál is merészebb fogdosással. Viki szégyellte magát a sofőr előtt, égett az arca, de nem tudott mit tenni, már nem volt ura a mozdulatainak. A motel nem volt messze. Egy kis, eldugott utca.

António fizetett, pár lépés és bent voltak az épületben. Homályos recepció. Viki egy sarokba húzódott, és próbált magához térni egy kicsit. Eszébe jutott, hogy ezt hívják garniszállónak, és azon törte a fejét, mi az a garni. Garni, garni, garni. Mintha főnévi ige lenne. Addig ismételgette, amíg már nem jelentett semmit. Aztán eszébe jutott, hogy még visszafordulhat. Még elmenekülhet. Még nem késő. Hátha nincs nála gumi! Nála. Nem akarta a férfi nevét sem a gondolataiba idézni. Nála. Gumi. Utálatos szó.

António elkérte az útlevelét. Micsoda? Be kell jelentkezni. Oda kell adni az útlevelet a recepciósnak. Mekkora szégyen.

Leroskadt egy székre. Várta, hogy a recepciós elintézze a formaságokat. António aláírta a vendégkönyvet. A recepciós intett, hogy elég lesz. Előre kérte a pénzt. Viki nem látta, mennyi cserél gazdát, de ettől valahogy mocskosnak érezte magát. A férfi fizet a szexért. Fizetett a taxiban és most a garniban. Lehet, hogy a végén még neki is odadob egy köteg pénzt. A viselkedése alapján nem lenne csoda.

António kézen fogta és vonszolta felfelé. Szűk falépcsőn mentek, amely recsegett alattuk.
– Remélem, elég lesz a törölköző! – kiáltott utánuk a recepciós.
„Itt süllyedek el” – gondolta Viki.
– Várj – állította meg Antóniót. – Van nálad, tudod, van nálad?
– Gumi? Persze, hogy van. Gyere.
Legalább ez. Csak nehogy elfelejtse felhúzni.

Alig találták a sötétben a szobát. António szitkozódott. Aztán bedugta a zárba a kulcsot, és végre kinyílt az ajtó. Egy hatalmas ágy, egy éjjeliszekrény. A zsalugáterek csukva. Fehér ajtó a fürdőszobába. Homály. És dohszag. Viki visszavágyott a napfényes parkba, a virágillatba. Ez itt visszataszító volt. Sötét és dohos. Hideg. António nem törődött vele. Becsukta az ajtót maga mögött, kulccsal be is zárta. A kabátját ledobta az ágyra, amelynek ágyneműje kissé rojtos volt.

A férfi magához vonta. Így, álltában határozottan érezte a kemény hímtagot. Félelmetes volt, de izgató is. António megint betolta a nyelvét a szájába. Felhúzta a ruháját. Egyberuha volt rajta aznap, amelyet nem lehetett kigombolni, csak lentről felfelé lehúzni. De előbb a mellény.

Merészen ő is babrálni kezdett a férfi ruháján, az inge gombjaival próbálkozott. A férfi mellkasa szőrös volt, és izmos, meleg. Mindene meleg. Kapkodták magukról és egymásról a ruhát. Ledobták a földre, az ágyra. Mikor már csak fehérneműben voltak, Viki megérezte a nyirkos hideget. Fázósan bekuporodott az ágyba, magára húzva a felső lepedőt. António levette róla. Viki próbálta visszahúzni.
– Fázom.
– Mindjárt megmelegszel.
– A gumi.

António elnyomott egy káromkodást, körülnézett, hol lehet a nadrágja. Viki visszacsúszott a lepedő alá. Fázott. Tényleg fázott. Az ágynemű hűvös volt és dohos szagú.

António reszkető kézzel kutatott a gumi után. Végre megtalálta. Viki becsukta a szemét. Nem akarta látni, ahogy letolja magáról az alsógatyát és felteszi a gumit. Mert még sose látott ilyet. És félt. Félt attól, ami utána jön. Mert még sosem élte át.

Minél több pillanat telt el, annál józanabb lett és annál kevesebb vágyat érzett.
A férfi hirtelen ott termett mellette az ágyban. Felhajtotta a lepedőt. A lány hirtelen valami furcsa szagot észlelt, de nem tudta azonosítani, csak a maradék kedve is elment az egésztől.

Reszketett a hidegtől. António ráfeküdt. Rajta már nem volt semmi, a lányon azonban még igen. António próbálta lefejteni róla a bugyit. Viki csukott szemmel próbálta kitalálni, vajon melyik bugyija van rajta. Milyen színű? Nem jutott eszébe. Ellenállt. Megfeszítette magát.

– Mi van? – förmedt rá a férfi.
– Kijöttem a ritmusból.
– Mi a fene?
– A ritmusból. Mivel félbeszakítottuk ...

A férfi megint szitkozódott. Vikire ez nagyon kellemetlen hatást tett. Nem kellene ennek így lennie. Minden olyan jól alakult, amíg bele nem egyezett, hogy eljöjjenek ebbe a koszfészekbe. Olyan méltatlan ez az egész. Olyan ócska. Talmi.

– Gyere már, ne hülyéskedj.
A férfi megint megpróbálta levenni a lány bugyiját.
– Én még soha ... – csúszott most ki Viki száján.
– Micsoda?
– Ne haragudj – mentegetőzött –, nekem ez új.
A férfi keze megállt.
– Csak nem azzal akarsz megetetni, hogy még szűz vagy?
– Pedig igen.

António megint szitkozódott, eleresztette a bugyit és hanyattfeküdt a lány mellett.
– Ezt nem hiszem el.
Viki hallgatott.
– Komolyan mondod?
– Miért olyan meglepő ez?
– Most akarod, hogy szeretkezzünk, vagy sem? – kérdezte a férfi.
– Nem tudom.
– Mi az, hogy nem tudod? A parkban olyan nedves voltál, hogy azt hittem, már el is mentél.
Viki nyelt egyet.
– A parkban nagyon jó volt. Ha megint megpróbáljuk ...
– Akkor mégis akarod?
– Csak legyél egy kicsit türelmes. Légyszíves.

António feltérdelt, maga alá vette a lányt, megint betolta a nyelvét a szájába. De már nem volt olyan gyengéd, durvábban fogott hozzá, türelmetlenül.
Nem jött a forróság, erőltetett próbálkozás volt, Viki nem tudott visszatalálni a parkban érzett vágyhoz. Dühös volt magára, főként magára. A férfi abbahagyta a csókolózást.

– Ez nekem nem megy.
Leszállt róla és az ágy szélére ült. Megborzongott. Lehajolt, hogy felvegye az ingét a földről.
– De miért? – kérdezte Viki.
– Olyan vagy, mint egy darab fa.

A lány szemébe könnyek gyűltek. Összegömbölyödött az ágyban. Elhúzódott a férfitől, hogy még csak véletlenül se érjen hozzá.
– Ne haragudj.
Már megint ez a mentegetőzés. Miért mentegetőzik? Miért érzi hibásnak magát?
– Nem tudom, hogy kell viselkedni ilyenkor.
António kurtán felnevetett.
– Hát ilyet még nem pipáltam.
– Sajnálom.
– Már fel se áll. Ilyen még sose történt velem.

Úristen. Viki majdnem elsírta magát. Ennél csúfosabban aligha végződhetett volna ez a kaland. Most már csak ki kell jutni innen, minél hamarabb.
António is megérezte, hogy jobb lesz otthagyni a lányt egy időre, felállt és kiment a mosdóba. Magára zárta az ajtót.

Viki kapkodva öltözött. Most már hagyta, hogy kicsorduljanak a könnyei, némán sírt. A fürdőszobából vízcsobogás hallatszott. Vikinek erről jutott eszébe, hogy nagyon kell pisilnie. De nem mert bekopogni. Inkább magára kapott minden ruhát, felvette a kabátját, vállára vetette a táskáját és halkan kinyitotta a bejárati ajtót.

Némán, szégyennel telten lopózott le a lépcsőn. A recepciós férfi csúfondárosan bámulta. Hát, ez gyors menet volt – állt a tekintetében. Viki odalépett hozzá és visszakérte az útlevelét. Aztán köszönés nélkül menekült ki az épületből. Az utcán rohanni kezdett és addig rohant, amíg teljesen ki nem fulladt. Majd felszállt egy villamosra.

A bejegyzés trackback címe:

https://carmesina.blog.hu/api/trackback/id/tr711376261

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Csuri / Bariildi 2009.09.13. 12:55:09

Ezt a részt - a maga borzalmában - szerintem nagyon jól megírtad.
Szinte éreztem a dohszagot az orromban :)
Az a jó, hogy egyszerű szavakkal írod le, hogy mi történt, és azt sem ragozod hosszan, hogy mit érzett, gondolt Vittoria. Mégis, az elmesélésből tisztán körvonalazódik, hogy mennyire gátlásos, milyen görcsök kötik gúzsba. Kívánja az egészet, de taszítja is egyben. Bátor (bevállalós), hiszen belemegy, de béna és félénk is, mert szégyenkezik.
Az olyan apróságok, mint hogy azon agyal, mit jelent a garni, vagy melyik bugyija van rajta, meg hogy nagyon kell pisilnie mikor elmenekül teljesen valóságszerűvé teszik a sztorit, de gondolom ez is volt vele a szándékod....

Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2009.09.13. 16:23:22

Erre a fejezetre vonatkozóan mások is küldtek véleményt, valami miatt nem akarván közösbe írni.
Az egyik reakció, ami megragadott: vajon mindenki számára ilyen megalázó-e a szexualitás az elején. Nem tudom, mert erről nem illik beszélni, de érdekes téma. Gondolom, attól is függ, hogy mennyire tiltja a neveltetésünk, milyen elfojtásokra kényszerítettek bennünket, milyen a testképünk ...
A másik reakció kissé konkrétabb: idézem: "de hát
miért ment el ezzel a pasival? Hülye kérdés, persze. A jelenetsor
pedig hiteles, hideglelősen életszerű."
Igen, életszerűnek akartam, és ez sikerült is, bár nem feltétlen jó érzéseket keltett bennetek. Azért lesznek derűsebb részek is, nehogy letargiába essünk mindannyian :)

Rita24 2009.09.14. 14:31:29

Szia!

A maga nemében ez a rész is nagyon megnyerte a tetszésemet, váratlan fordulat volt. Arra sem számítottam, hogy főhősnőd szűz még, amikor az elején olvashattunk a korábbi barátairól. Igazából ez a mozzanat is tetszett.
Kíváncsi vagyok, hogy van -e valamilyen személyes kötődésed Portugáliához, hiszen annyira részletgazdagon írod le a várost, az egyetemet, a kávézót, mindent, hogy arra gondolok, hogy talán ez nem mind csak a fantázia szüleménye. Vagy mégis?

Rita

Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2009.09.14. 15:52:52

@Rita24: Azok a korábbi barátok nem voltak barátok, csak bénázások :) De jó, hogy váratlan fordulatként hatott, ezt nem is gondoltam. Nem a képzelet szüleménye a környezet, éveket éltem Portugáliában.

Bodli 2009.09.15. 20:44:26

@Csuri / Bariildi: Ezt írod: "béna és félénk is, mert szégyenkezik". Azért béna, mert szégyenkezik? Hogy lehet NEM szégyenkezni huszonvalahány évesen egy teljesen új helyzetben, általában ízléstelennek tartott körülmények között, ahol csak szexről van szó egy vadidegennel, amikor még azt se tudja az ember lánya, mit hogy kell (csak esetleg elméletben és valószínűleg tévesen)? Mikor tudja, hogy ennek nem így kellene történnie egy olyan lánnyal, akinek minden bizonnyal volt gyerekszobája, nem az utcán nőtt fel, valamelyes (...) műveltséget is összekapargált és meglehetősen gazdag belső (lelki, érzelmi) világgal bír? Ugyanakkor a Teremtő őt is megáldotta(?) egészséges nemi vággyal, amit éhesen és tehetetlenül hurcol magában nem egy és nem két éve immár - és meddig még?
Szerintem nagy szerencse, hogy így alakult. Nem röpdösne a boldogságtól, ha ilyen módon avatták volna be. Az ilyen alkat a rossz kezdést borzalmasan megsínyli, éveken, évtizedeken át fizetheti az árát. Ha nem örökké...

Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2009.09.15. 23:39:51

@Bodli: Bár nem engem szólítottál meg a kommenteddel, azért nagyon megérintett. Igen, pontosan átérzed az egész regénybeli szituációt. Kíváncsi vagyok, mit szólsz majd ahhoz, amikor végre meglesz a beavatás. Nem fordul át a cselekmény romantikus regénybe emiatt, annyit elárulhatok.
A hősnő gyerekkorába is lesz némi betekintés, ami majd magyarázattal szolgál bizonyos tényekre.

Csuri / Bariildi 2009.09.16. 22:29:39

Na, nem bírtam ki és rákerestem a gugliban, mi az a garniszálló.
Mit ad isten (és gugli, bár lehet a sorrend ma már fordított...):

"A garniszálló francia eredetű szó, annyit jelent, hogy a szükséges kellékekkel vagy díszítményekkel ellátott szálló, ha szobáról van szó, akkor bútorozott szoba. Ezek a kis szállodák kifejezetten szerelmi légyottok lebonyolítására szolgáltak, titkos találkahelyek voltak. Valamikor régen."

És hol találtam mindezt??
www.prae.hu/prae/articles.php?aid=642
azaz a prae.hu -n :))

Csuri / Bariildi 2009.09.16. 22:36:06

@Bodli:
Szerintem is jól adod vissza, amit Carmesina érzékeltetett a jelenetben. Persze hogy szégyenkezik, és teljesen el is van veszve az egész szituációban.
A bénát nem bántásilag írtam, de ténykérdés, hogy ilyen esetben nem nagyon lehet más.... Neki van erre magyarázata, oka, bármije, de a pasi azt érzékeli, hogy fekszik mint egy darab fa. Érthető, ha ettől lekonyul....
Szar helyzet, már bocsánat, de akkor is az. Senki nem hibás, mégis mindenki szenved benne..... A hiba abban van, hogy nem szabad / kellene ilyen helyzetnek előállnia.
Na de Vittoria már nagyon unja, hogy egy pasinak sem kell (lásd első fejezet). Annyira akar kelleni már valakinek, hogy mindegy....

Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2009.09.17. 14:29:03

@Csuri / Bariildi: Nagyon köszönjük :) És mégis, melyik francia szóból származik ez a garni? (Sejtettem, h franciának kell lennie.) Ja, a prae.hu-t érdemes olvasni :)

Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2009.09.17. 14:37:06

@Csuri / Bariildi: A regényekben sok olyan helyzet fordul elő, aminek "nem szabadna" ... De lehet, h épp ez segít azoknak, akik azt hiszik, h ilyesmi csak velük fordul elő. Egyébként a férfi írók sokkal kevésbé húzódoznak az első szexuális tapasztalatok megéneklésétől, mint a nők, most épp egy Kundera-könyvben tartok ennél a témánál (Az élet máshol van), azt hiszem, eléggé jól érzékelteti, hogy a fiúknak is mennyire kínos ez az egész, mikor nem tudják, merre van előre (és a partner sem segít...) De nemrég olvastam másutt is hasonló leírásokat, John Barth: Az úszó opera (elég groteszk), Andrei Makine: Amour-parti szerelmesek és A francia hagyaték (ezek is meglepőek).

tiboru · http://blogrepublik.eu 2009.09.18. 00:01:30

@Carmesina:

A "garni (-e)" simán annyit tesz: valamivel felszerelt, ellátott, megrakott, kitömött, töltött; szoba esetében: bútorozott.

A "garnírung" ugye az a köret; ezzel "látjuk el" a húsételt. A németek is a franciából lopták a szót, mi meg tőlük.

A "helyőrség" az a garnizon (garnison) - mert ugye el volt látva mindennel, ami hadviselésileg indokolt: katonával, fegyverrel, egyéb haditechnikával.

A "garnitúra" is innen ered: egy teljes adag, egy kategóriába tartozó valami (pl. ét- vagy edénykészlet, esetleg bútor).

("Na jó, de ezen kívül mit adtak nekünk a rómaiak..?!")

Így megy ez.

Carmesina · http://carmesina.blog.hu/ 2009.09.18. 00:11:50

@tiboru: Nagyon köszi az alapos felvilágosítást! Mennyivel előrébb lett volna Viki, ha mindezt tudja ... :) Vagy, ha kéznél van néhány júdeai lázadó :)

tiboru · http://blogrepublik.eu 2009.09.18. 13:44:15

@Carmesina:

Mi valamennyien egyéniségek vagyunk!

gallusz · http://szemezgetek.blog.hu/ 2013.05.22. 05:41:40

Íme a hozzászólások száma megugrott. Érzékletes a leírás. Valóban lehetett érezni a doh szagot. Lehetett érezni a szégyent és a zavart. Mégis örülök, hogy nem történt meg.
süti beállítások módosítása